Hírek

Tudomány a horgászat világában 5.rész

fokep

Ahogyan azt az előző részben megígértem, áttérünk a halaink szaporodásának bemutatására és a tógazdasági tenyésztéstechnológiák részletezésére.

Hazánkban egykor óriási területeket öntöttek el a medrükből kilépő folyók és azoknak a lassan levonuló árhullámai. Ilyen formán kialakulhattak azok a területek melyek maximálisan megfeleltek a szaporodási és táplálkozási feltételeknek. Éppen ez tette lehetővé azt is, hogy a Magyarság minden gond nélkül űzhette az egyik legősibb és legcsodálatosabb mesterséget, a halászatot. A Kárpát-medence előnyös vízrajzi és klimatikus tulajdonsága révén a halászat egy gazdasági szempontból is kiemelkedő ágazatnak számított.

A hazai haltermelés már ekkor túllépte a természetes vízi szaporulatokból származó kereteket és egyre inkább a tavi halgazdálkodás került előtérbe.

1.(1)

Napjainkig több, mint 25.000 hektár halastó épült, ezek közül legtöbb a terméketlen szikeseken. A tógazdasági haltenyésztés alappillére az előnyös tulajdonságokat hordozó, megfelelő minőségű tenyészanyag rendelkezére állása.

A szakembereknek köszönhetően legtöbb gazdaságilag jelentős halfajunk nagyüzemi szaporítása, általános alkalmazást nyerhetett. Ezek a gazdaságok azok, melyek a hazai ivadékigény csaknem felét adják mind a mai napig is.

Élelmezési és gazdasági célú genetikai erőforrásaink, a hazai halfajok kiemelt fontosságú nemzeti örökségeink, közkincseink, nemzeti identitásunk részei és Magyarország szimbólumai.

A Kárpát-medencében elérhető genetikai erőforrásaink felkutatása, begyűjtése, megőrzése, fenntartása és felhasználása fontos élelmezés- és élelmiszerbiztonsági stratégiai kérdés.

Egyes fajták esetében rendelkezünk állami tenyészetekkel, amik alkalmasak állami génbankként való kijelölésre.

dav

Több fajtánál a génállományt nem állami intézmények, hanem magángazdálkodók tartják fenn civil tenyésztő szervezetek (egyesületek, szövetségek) keretében.

Ezen fajták esetében is szükség van a kompromisszumoktól mentes állami génbanki állományok kialakítására, illetve a teljes vertikumot kiszolgálni képes labor- és tárolóhely kapacitásra.

A halaink szaporodásának megismerése nem lehet érdektelen, egyetlen természetet és horgászatot kedvelő ember számára sem.

Mindennek alapja a rendszertani besorolásuk pontos ismerete. A gerincesek törzsébe sorolható csaknem 50.000 állatfaj fele a valódi csontoshalak alosztályába tartozik. A hazánkban fellelhető őshonos halfajok többségét is ebbe a rendszertani kategóriába soroljuk. Közel 400 millió éves evolúciójuk során külalakjuk és életmódjuk tökéletesre ciszolódott. A különböző élőhelyekhez történő alkalmazkodás a halfajok rendkívüli változatosságát hozta létre, amely szaporodásukban is megmutatkozik.

A halak poikilotherm, vagyis változó testhőmérsékletű állatok, ezért a környezet hőmérséklete ( adott esetben a vízhőmérséklet) döntően befolyásolja növekedésüket, fejlődésüket és szaporodásukat. A legtöbb halfaj esetében a két ivar között alig van külsőleg is észrevehető különbség.

dav

A halak többsége külső megtermékenyítéssel szaporodik, ami azt jelenti, hogy az ivarsejtek az anyaállat szervezetén kívül, a vízben találkoznak. Ez a horgászok által is már jól ismert és a szerencsésebbek által már élőben is látott ívás folyamata. A halak ikrái lerakásukat és megtermékenyülésüket követően a vízben fejlődnek tovább, és természetesen itt zajlanak le a kelés után az ivadék korai életszakaszai is.

Az ikra- és lárvafejlődés rendkívül kritikus időszakok az egyedek túlélése szempontjából, melyek ilyenkor még védtelenek a külső környezet negatív hatásaival szemben. A vízhőmérséklet nagymértékű csökkenése lelassíthatja, vagy akár gátolhatja az ikrák, illetve a lárvák fejlődését. A túlságosan magas vízhőmérséklet következtében oxigénhiány alakulhat ki, amely fulladást okozhat.

A vízszint gyors és nagy mértékű csökkenése az elmúlt években is komoly károkat okozott, ugyanis az ártéri ívóhelyek egy részéről levonul a víz, és így az ikrák, valamint az aktív helyváltoztatásra képtelen lárvák szárazra kerülnek. Amennyiben a tavaszi áradás elmarad, az ívási aljzatra rakódott iszapréteg, a köveken képződött algabevonat az ívás idejére is megmarad, ami megakadályozza a folyóvízben ívó halfajok ikráinak megtapadását. A lassú vízáramlás következtében nincs meg a szükséges oxigén ellátása az ikráknak, így azok könnyen befulladhatnak és elpusztulhatnak. A viharos szél hatására kialakuló erős hullámverés elsodorhatja a halak által megfelelő helyre lerakott ikrát, a lárvákat pedig a partra vetheti, de ugyanilyen negatív befolyásoló tényező a hajók által keltett haránt irányú hullámzás is.

Az időjárási tényezőkön túl még számos olyan sarkalatos pont van, amik együttállása kell ahhoz, hogy a megmaradási százalék megfelelő lehessen. A vízi penészgombák és baktériumok fertőzés forrásként jelntenek komoly veszélyt a fejlődő ikrára, míg a kikelő ivadékot ragadozó rovarlárvák pusztítják. A különböző ikra- és ivadékrabló halak (naphal, sügér, törpeharcsa), valamint egyes vízimadarak (gém, kócsag) szintén veszélyeztetik az utódok megmaradását. Ha a táplálékszervezetek mennyisége nem elegendő, akkor a lárvák éhen pusztulhatnak vagy növekedésük és fejlődésük kóros mértékben lelassul. Utóbbi esetben a kisméretű, fejletlen ivadékok nem rendelkeznek az átteleléshez szükséges tartalékokkal és a hideg, téli időszakot nem képesek átvészelni. Éppen ezért fontos feladat a tógazdasági szaporítás folyamatában az úgynevezett plankton szelekció, aminek célja az előnevelő tavakban, az ivadékok számára kedvező, ragadozó mentes, táplálékban bő környezet biztosítása. Így mindig a szükséges méretű planton áll rendelkezésre, melyet a fejlődő lárva el tud fogyasztani és nem pont ellentétes hatást vált ki a Copepoda predáció.

4.(1)

Az evolúció során úgy fejlődött a halak szaporodása, hogy a nagy fokú lemorzsolódást és a védtelen életszakaszokban bekövetkező veszteséget ellensúlyozni tudják.

Ívásuk mindig az év egy meghatározott időszakában van, amit ívási időszaknak nevezünk. Az ívási időszakot jellemző környezeti feltételek (időjárás, vízhőmérséklet, táplálékszervezetek mennyisége, stb.) optimálisak az utódnemzedék életben maradása szempontjából. Az ívási időszakban az ikra lerakása nem véletlenszerűen történik, hanem egy az adott halfajra jellemző vízi környezethez kötődik. Ezt a meghatározott környezetet ívóhelynek nevezzük. Az ívóhely jellemzői (vízmélység, aljzat minősége, vízinövények jelenléte, vízáramlás, stb.) optimális feltételeket biztosítanak az adott halfaj ivadékának túléléséhez. Sok halfaj szaporodását ezért megelőzi az ívóhelyre történő vándorlás. Egyes halfajok nemcsak felkeresik azt a területet, ahol szaporodnak, hanem aktívan közreműködnek az ívóhely környezetének kialakításában. A harcsák életében úgynevezett anyai gondoskodásról nem lehet szó. Az erős szaporodási ösztön a hímekben már a vermelő helyek elhagyását követően erősen dolgozik. A szaporodás feltételeinek megteremtése, a fészekkeresés, annak kialakítása és megóvása, valamint az ikrák védelmezése és gondozása a hímek feladata. A lerakott ikrát az úszók legyező mozgásával tisztántartják, friss vízzel látják el. Ez az ivadékgondozás kezdetleges formájának tekinthető.

A halak a kezdeti nagyfokú elhullást oly módon is kompenzálni igyekeznek, hogy egyszerre több százezer vagy esetenként több millió ikrát is leraknak. A lerakott ikra mennyiségét nagyban befolyásolja az, hogy az adott faj milyen ivadékgondozó tulajdonsággal bír, ugyanakkor egy fontos szaporodásbiológiai mutató. Általában azok a halfajok, melyekre az ivadékgondozás fejlettebb formája jellemző, kevesebb ikrát raknak. Más fajok nem védelmezik a lerakott ikrát és a kikelő ivadékot, ezért a faj fennmaradását nagyszámú ikra lerakásával biztosítják.

A halakban keletkező ikra mennyiségét nagy mértékben befolyásolja az is, hogy adott élőhelyen milyen a tápanyagok fellelhetősége és a takarmény megléte. Ha pedig az anyahal szervezetét paraziták vagy kórokozók gyengítik le, akkor lényegesen kevesebb ikrát tudnak érlelni. A jelentős stressz hatásokra is olyan módon reagálnak, hogy a petesejtek egy része elhal és felszívódik, így a lerakott ikra mennyiség szintén jóval alacsonyabbá válik.

Az emlősökkel ellentétben a kikelő lárvát az anyaállat nem tudja táplálni. A fejlődéshez szükséges tápanyag úgynevezett szikanyag formájában halmozódik fel az ikrában. Ezt a szikanyagot a nőivarú halak halmozzák fel az ívást megelőző felkészülési időszak során. A felkészülési időszak több hónapig is eltarthat. Ez idő alatt a nőivarú halak májában fehérje természetű anyagok képződnek, amelyeket a vérkeringés a petefészekbe szállít. A petefészekben a fejlődő petesejtek felveszik ezeket a fehérjemolekulákat és szikanyaggá alakítják át őket. A felkészülési időszak végére a petesejtek átmérője a többszörösére nő, a petefészek tömege pedig elérheti a testtömeg 10-25%-át! A halgazdálkodás a gonádok tömegének arányát a teljes testtömeghez képest, vagy a teljes testtömeg arányát a gonádok tömegéhez képest gonadoszomatikus indexként definiálja.

Az ívási időszak közeledtével a szaporodásra felkészült halak az ívóhelyre vándorolnak. Az ivarsejteket a halak nászjátékuk során rakják le, amit ívásnak nevezünk.

Egyes fajok íváskor a nyílt vízben bocsátják ki ikrájukat, melyek szabadon lebegve, sodródva fejlődnek (amur). Más fajok a medret alkotó kavicságy fölött szórják el ikrájukat, melyek a kavicsok közé sodródnak és azok rejtekében fejlődnek (márna). Sok halfaj ikrájának felszíne ragadós. Az ikrák lerakásukat követően víz alatti kövekhez, kavicsokhoz (szilvaorrú keszeg), vagy vízinövényekhez (ponty, compó) tapadva fejlődnek. A nyílt aljzaton ívó fajok, melyek nem őrzik a lerakott ikrát (keszegfélék) csapatosan ívnak, a fészekőrző halfajok (harcsa) násza általában párban történik.

A legtöbb halfaj ikrája gömbölyű, de más, eltérő alakú ikra is létezik. Az ikrák mérete -fajtól függően- széles határok között változik (0,3-20 mm), de általában 1-3 mm. Összefüggés mutatható ki az ikra mérete és a halfaj ívóhelyének vízhőmérséklete között. Általában érvényes, hogy az alacsonyabb hőmérsékleten ívó fajok ikrájának mérete nagyobb. Az ikra méretével nő a benne felhalmozható tartalék tápanyagok mennyisége, amely a hidegvízben kikelő ivadéknak nagyobb esélyt ad a túlélésre. A lerakott ikrák mérete és száma között fordított arányosság van.

A halak ikráit fajsúlyuk alapján két nagy csoportba sorolhatjuk.

A busákra jellemző az úgynevezett lebegő ikratípus. A lerakott ikrák általában kis méretűek és a felső vízrétegben lebegve fejlődnek. Az ívás lassú körforgással kezdődik, majd az egyre hevesebbé váló csoportos kergetőzés közben az ikrások és a tejesek ivartermékeiket a vízbe juttatják, ahol másodpercek alatt végbemegy a termékenyülés. A kezdetben apró, átlagosan 1 mm átmérőjű ikra vízbe jutva rohamosan duzzadni kezd. Az ikra növekedésével arányosan egyre könnyebbé válik, végül néhány óra múlva, amikor eléri végleges nagyságát és eredeti térfogatának 40- sőt 100-szorosára is növekszik, sűrűsége (fajsúlya) csaknem a vízével azonossá válik (pelágikus ikratípus).

A másik típusba (pl. pontyfélék) tartozó ikrák fajsúlya nagyobb, mint a vízé. A fenékre süllyedve, vagy víz alatti felületekhez (vízinövények, kövek, kavicsok) tapadva fejlődnek. A frissen ovulált pontyikra héja olyan vegyületeket tartalmaz, amelyek az íváskor vízbe jutó ikra felszínének ragadósságát okozzák. Ez a tulajdonság hasznos a természetes szaporodás alatt, mert a növények felszínéhez rögzíti az ikrát, és az nem hullik le az oxigénszegény iszapba, ahol elpusztulna, hanem közel a víz felszínéhez, oxigéndús környezetben érlelődik.

A halak hímivarsejtjének mérete nagyságrenddel kisebb, felépítése sokkal egyszerűbb, mint az ikráé.

Csupán két feladata van:

1.) a spermium feji része tartalmazza a hímivarú egyedre jellemző genetikai információt,

2.) a viszonylag hosszú méretű farki rész ostorszerű mozgatásával juttatja el a spermiumot a női ivarsejthez. A két ivarsejt egyesülése a megtermékenyülés.

A halak ívása mindig olyan környezetben (ívási időszak, ívóhely) történik, amely optimális feltételeket (vízhőmérséklet, táplálékszervezetek) biztosít az ivadék életben maradásához. Az élőhelyet jellemző és ezáltal a halak szaporodási tevékenységét befolyásoló környezeti tényezők évről-évre szabályszerűen változnak. Ezek közül a legfontosabbak a vízhőmérséklet és a csapadék hatására bekövetkező áradás. Meghatározó tényező még a nappalok és az éjszakák hosszának egymáshoz viszonyított aránya. Ez szintén szabályszerű időszakos változást mutat, bár nem kizárólag a vízi élőhelyre jellemző. Egy adott halfaj szaporodási folyamataira azok a környezeti tényezők vannak döntő befolyással, amelyek az élőhelyen a halak által jól követhető, karakteres változást mutatnak az éves ciklus során. A ponty élőhelyén, a mérsékelt éghajlati övben a vízhőmérséklet széles határok között változhat. A téli időszakban a víz 2-3ºC-ra hűl le, nyáron viszont elérheti a 25-28ºC-ot is. A ponty ívását elsősorban a tavaszi időszakra jellemző fokozatos vízhőmérséklet emelkedés serkenti. A vízi élettér növekedése és a táplálékszervezetek felszaporodása alapvető feltételei az utódnemzedék életben maradásának.

A következő részben bemutatom azt, hogy a fenti tények ismeretében miképp zajlik halaink mesterséges szaporítása. Ott fog igazán értelmet nyerni az ikra ragadósságának elvételi lehetősége, a fajsúlyának milyensége és a plankton szelekció fontossága.

Ha tetszett az írás, tartsatok velem legközelebb is!

Addig is horgászbaráti üdvözletemet küldöm minden kedves olvasónak!

TIPP:

Becsüljétek és tiszteljétek a kifogott halakat, mint nemes ellenfelet és tartsátok szem előtt azt, hogy mennyi nehézségen kellett keresztül mennie az adott példánynak mire elérte a horogérett méretet. Számtalan betegségtől és ragadozó haltól menekült meg ahhoz, hogy felnőtt kort érhessen el. A kíméletes bánásmód és az éltető elemébe történő visszaengedés fajtól és mérettől függetlenül is jár minden uszonyos barátunknak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük